Egy szót se szólj, most én kérdezek
Mi az mit látsz, mit tehetek?
Szólni nem tudsz, csak nézel némán.
Így ezekre gondolok csupán;Miért van ez, ki tehet róla?
Mi a megoldás erre a gondra?
Hogyan lehet olyan mint rég?
Nekem ez a helyzet már régen elég.
A folytatást nem tudom, ezt az Élet írja
Még mindig nem tudom, mi a megoldás erre a gondra.
Játszik, könnyedén játszik velem ez a Világ,
Mint élettelen rongybabát úgy rángat engem,
Én tűröm, s nem teszek ellene semmit sem.
Mit tehetnék, tudom ez így nem boldogság.
Álmaimban mindig a magam ura vagyok,
Letéptem régen már a drótokat,
Mik úgy bezártak, mint egy árva madarat.
Most repülök már,s egy könnycseppet sem hagyok.
Hogyan tudnám úgy elérni álmaim,
Mikor még mindig rongybaba vagyok,
És csak álmaimban szabadulhatok?!
Így tudom, lehetetlen elérni vágyaim.
Tudom, egyszer még elérkezik az idő,
Minden erőm összeszedve, kiszabadulok.
S végre bátran, mint egy madár, szárnyalhatok.
De vajon tudhatom, mit hoz a jövő?
Minden reggel elrepül az idő, a közös poénok mégis feledhetetlenné teszik. Cintyvel minden percben önmagam lehetek. Minden hibám ellenére kedvel és én is Őt, úgy érzem ez egy igazi barátság. Őszintén szólva aggódok, remélem aggodalmam alaptalan. Szeretnék minden reggel egy vidám és egészséges lányt látni, ki felvidít és átsegít mindenen.
Tehetetlen vagyok, egy kis porszem a Világegyetemben, pedig úgy segítenék, de nem tudok.
Ma nélküle töltöttem a napot. Most a reggelem egy örökkévalóságnak tűnt, csak bámultam és néztem mások monoton életét.
A betegségek ellen nem sokat tehetünk, ki vagyunk szolgáltatva modern életünknek. Minden nap egy új küzdelem, egy úgy kihívás. Nagyon remélem minden rendben lesz Cinty, hisz tudod az élet csak barátokkal az igazi.
A fogadalmak minden szempontból erős jellemre és mérhetetlen kitartásra utalnak, mégis oly sokszor dobálózunk velük. Mindenki beleesik ebbe a nagy hibába, sokan fel sem fogják eléggé a dolog súlyát. Egy fogadalom megszegése kudarc, a mi kudarcunk, melyet egy újabb hiba egy újabb ígéret követ.
Én nem szeretnék csalódni, legfőképpen magamban nem, mégis elhatároztam magam. Tudom magamról, hogy sok mindenre vagyok képes. A dolog tudom nagyon elcsépelten hangzik: Javítani szeretnék. A tanulmányaim során soha nem tapasztalt módon ellustultam, ha valamit el szeretnék érni az élet során, mindenképpen teljesítenem kell.
A sötétben csak néhány lámpa fénye irányít, nem tudom merre járok, s kivel hoz majd össze a végzet. Csak az én léptem hallatszik a szűk kis utcán. Felnézek az égre, látom már a csillagok is elpártoltak tőlem, elhagyatott vagyok, nem érzem az édes otthont. Tovább haladok a kihalt utcán, csak egy közeli hinta nyikorog csupán. Mintha beszélne hozzám elsírná bánatát ma éjjel, de nincs mit tenni sajnos nem értem.
De állj! Valaki a nyomomban jár, hallom léptei visszhangját.
Ki lehet e késői órán? Bátorságom összeszedve megnézem hát.
De hisz csak a szél játszik velem!
Az utca kihalt, nem jár itt senki sem. A szél süvít tovább, a tél közeleg, a fák is érzik már. Játszanak a levelek, mik tarka őszi színekbe öltöztek, de ezeket sem láthatom, a szél még ezt is elragadta irigyen. Bárcsak azokat vitte volna, de a reménynek is oda, nem hiszem már, hogy közeleg valahol a hőn áhított tavasz, oda minden, mi szívemnek csak vígasz...
Elfogott egy különös érzés, átakarom élni, részese akarok lenni minden mozzanatnak, ami itt történik. Egy pillanatig sem haboztam, szinte ösztönösen rohantam végig a labirintusnak tűnő épületen és ott álltam az ajtó előtt, ami elválasztott az áhított ismeretlentől. Kinyitottam hát, lélegzetvisszafojtva léptem ki egy hatalmas térre.
De vajon mi történt? Hová tűntek a házak a szobrok és a piramisok?
Minden szerte foszlott; az aranyló homok már csak kopár föld, a fáraók nyughelyei már a képzeleteimben léteznek tovább,s a Nílus csörgedező patak csupán. Soha nem éreztem magam ennyire meggyötörve, mintha minden álmomat elfújta volna a szél.
Úgy érzem a tökétetes helyet soha nem lelem már...
Kilépek az erkélyre, s elém tárul Egyiptom csodálatos látványa. Az aranyló homokból kimagasló épületek az ámulatba ejtenek. Részletesen szemügyre veszem őket, de nem tudok betelni a rengeteg ábrával és szoborral tarkított építménnyel. Minden olyan gyönyörű és tökéletes. Közelebb lépek a Nap melegével áthatott padlón az erkély széléhez, s a távolban megpillantom a régmúlt korok fáraóinak égbe törő piramisait, de egy még nincs készen, a munkások testi erejük legjavát adva görgetik a gigászi tömböket a megfelelő helyre. Még annyi munka van hátra, még annyi áldozat és fájdalom, de megéri küzdeni a célért. Szinte magaménak érzem a gyötrelem édes fájdalmát. Ó és a Nílus,- az Élet egyetlen forrása, nélküle csak kietlen sivatag lenne e táj -most csak szeliden hömpölyög a végzete felé. Olyan idegen e táj, mégis otthon érzem magam. Ez az, amire mindig is vágytam, a tökéletes hely.
Megannyi gondolat írányítja ujjamat. Szinte villámgyorsan jönnek az újabbnál újabb gondolatok.
Vajon miért tette ezt velem?
A legerősebben ez a kérsés ütött szöget a fejembe. Az emberek butaságán és tehetetlenségén mindig elszörnyedek. Egy mondhatni tökéletes barátságot felrúgni egy új szerelem reményében, ezzel együtt csalósást okozni annak akit szeretek?! Mindenki mondhat amit akar, én a barátságot fontosabbnak tartom a szerelemnél, de ha elborít az a bizonyos rózsaszín köd teljesen máshogy látod a Világot.
De tényleg csak erről van szó?
Szól az a bizonyos hang, ami sosem hagy nyugodni. Természetesen nem tudhatom a választ, csak reménykedem, hogy bekövetkezik egy csodás és várvavárt fordulat, ami után minden érthető és tiszta lesz...
Sajnálok minden egyes percet, amit Veled töltöttem ha Te minden áron a szerelmet választod a barátságunk helyett. Sokat, sőt rengeteget gondoltam Rád az elmúlt 2 hónapban, és még mindig nagyon szeretlek, de nem eléggé ahhoz,hogy megbocsájtsak Neked.