K. B. Zoltán irományai

Érzéseim tompák, elvesztek,
Mintha, soha nem lettek volna,
Sosem segítettek volna. Teljes
A hiány. Halkan, magamba roskadva
Lapozok a mindennapok szürke
Lapjai közt. Élvezném én az életet,
De nem lehet, egyedül nem létezhetek.
Elragad a vágy, a teljes ragaszkodás,
Eddig csak a mának éltem, eddig titkon reméltem,
Most elvesztem bennünk, elvesztem
Titkolni a vágyat, jöjj és légy velem,
Legyél itt mellettem, különben
Felemészt a teljes kilátástalanság,
Beolvadok a szürke a lapok közé,
S nem leszek más csak egy emlék
Egy régi emlékkép.

Mit vársz?!
Minden nap mosolygok a világnak,
Elrejtem a hibáimat.
Begubózok, egy ócska szerepet játszok.
De Neked, ki ismersz, folytassam a szerepem?
Éljek, éljünk hazugságban éveken át?
Az életem így is egy küzdelem,
Hol a cél nemes, mégis élek,
Egy pesszimista szíve dobog ma bennem,
De ettől még a célt elérhetem.
Adjam fel álmaim, egy hiba miatt?
Egy hiba – melyről nem tehet egy ember,
Egy hiba – mellyel egyet ért,
Talán több százezer.
Te vagy, ki elfogadni nem mer.
Elfuthatok Előled, de a szívem visszatart,
Láncol, kényszerit, h várjak,
Mert beismered hibáidat.
Egyszer közös jövünk lesz,
Ez egy állapot, mi csak az élet ócska játéka,
Attól még az vagyok, kit szeretsz,
Kiért talán áldoznád az életedet.

Sajnálom az Őszi szelet,
Elveszi mindenkitől az Életet.
Nem ismeri, még hallomásból sem,
A tavaszi pacsirta lágy énekét,
Nem hallotta Ő a nyár hangját,
Mikor kurjongat, vadul vágtat,
Táncol a napsütötte réteken,
S szélsebesen örömet ad,
De észre sem veszem, amikor
Mosolyt csal arcomra! – Ezt csak vígan
Élvezem. Igen, én Őt szeretem!
A végtelen séták a lombok alatt
Oly késői órán. – Már-már beleszerettem.
A szerelem, igen a nyár
A Te hazád, itt szárnyra kelsz,
Szabadon repülhetsz,
Mint a madár, de jön az Ősz,
Költözöl Te is velük, elmész
Messzire, de nem örökre!
Vigasz, hogy az Ősz egy múló állapot,
Mi csodás, lássuk be,
Hisz a természet álmodik,
Mint mi egy csöndes éjjelen,
Magában ábrándozik,
Egy képzeletbeli szigeten.