K. B. Zoltán irományai

A túlon-túl,
Sőt, a valóság határán dúl,
A harc a szívemben érted,
Csak sajnos Te ezt nem érted.
Kell nekem az érintés,
Minden apró semmit-tevés.
A nesz, hajlani órán,
Az ágyban mocorogván.
Hull a könnyem, mert tévedtem,
Mert talán tévedtél. Nem!
Ez kettős cselekmény,
Árnyalati képződmény,
Az utállak, kicsiny válaszfal,
Körülvesz, ha nagy a baj.
Ebből lesz a szeretlek,
Félek, rettegek, hogy elveszítelek.
Kell minden apró jel,
Kell, hogy valamit felelj.
Ne játszunk, holmi gyarló játékot,
Ne játszunk zsákbamacskás álmot!
Te vagy az érzéki belsőm,
A szerelmet megtestesítő külsőm!
Adj, hogy kapj valamit,
Talán adok egy fikarcnyit,
Egy érzést,
Mi túlszárnyal minden elképzelést!

Tükör darabok szanaszét,
Ki-ki keresi a magáét.
Úsznak, párra lelnek
S újra egyedüli percek jönnek.
Csillognak a végtelen felszínen,
A játéknak párja nincsen.
Telihold az éjszakában,
Mennyi kicsiny másra lel,
Mégis egyedül uralkodik,
A fordított napfénnyel.
Társa vágyik, ég benne a tűz,
Mégis mindenkit maga mellől elűz.
A csillagok, a társai,
A gyilkos cinkosai.
Tolvajok az égen,
Ellopták minden kincsem.
A titkot szegték,
Egymásnak a mesét elregélték.
Azóta hitetlen keresem a helyem,
Itt már az égen sincs biztonságban a történetem.
A telihold lassan fogy, csak nevetek,
Elveszik, szégyenére elrejtőzik.
Fél, mert fejét szegik,
Mert a síró emberek elkergetik.
Egyedüli fénylő éjszaka vagy Magad,
Egyedüli titokörzőnek tartod Magad.
Mégis csak egy gömb vagy az égen,
Egy egyszerű fény a messzeségben.

Fáj, hasít minden érzelem,
Lehúz a mélybe,
Lehúz egy gödör csótányokkal teli fenekére.
A szerelem, mi lüktet,
Ha bánatos a szív,
De segít feledni az ész,
S egy véres kés,
Mely a szívbe mar,
S kettévágja hamar.
Túl a világunk határán,
Valahol a szerelem még él,
A szívünk halála után.
Kettős vággyal kérdezem:
Megöljem, pusztítsam álmaim várát,
Vagy éljek tovább,
Lássam, miként szegik szárnyát,
A szerelemnek,
Miként lesz vége egy végtelennek tűnő,
Mesebeli történetnek?
De állj, talpra állok,
S küzdök én túl, a végtelen,
Küldök én Veled,
S Érted,
Vad, pusztító szerelem!

Holt lelkek lebegnek,
Az égen bárányok kergetőznek.
Édes álom, lázas képzelgés,
Édes az élet, keserű az emlékezés.
Fáj, ezért nem jön a vég,
Nem jön az esti vendég.
Holttá teszlek, majd
Felélesztelek!
Képemre formállak,
Magamnak akarlak.
Szobrom leszel, kis báb,
Elvágódik minden láb.
Hason csúszol,
Szerelmem a világ végére vonszol.
Jéggé válik a szíved,
Elsorvad minden belső szerved.
Így kellesz, Te konok vad,
Szavam utánad fakad;
Meg ne változz,
Csiszold Magad!
Két gyémánt, két drágakő,
Két erős akaraterő,
Két kitartó emberevő!